Minden év januárjában, miközben koszorút helyezünk el a hősök emlékművén, elgondolkodunk. Megrázó tragédiák tanúi vagyunk: anyák és fiúk, osztálytársak és szüleik, tanítók nevét olvashatjuk az áldozatok között. Hajtsunk fejet!
A kutatások, a túlélők és az átélők emlékei szerint 1945. január 6-án Érd minden férfi lakosát elvitték. Éjjel kb. 100-120 házba törtek be a szovjet katonák. Davaj, davaj! – hangzott a vezényszó. Összeszedték, majd pincébe zárták az otthonaikban talált férfiakat.
Közben kihirdették, hogy Érd és a környező községek minden 16 és 60 év közötti férfi lakosa jelenjen meg január 8-án a Vásártéren, ahol „igazolást” kapnak, hogy nem ellenségek, nem szökevények.
Az összesereglő 3-4 ezer embert ugyanazon ürüggyel indították útnak Ercsibe. Az elhurcoltak között 103 diósdi polgár volt. Ercsiben már több ezer ember gyűlt össze, akik részben civilek, részben magyar és német hadifoglyok voltak. Igazolásról „természetesen” itt sem esett szó!
Január 9-én reggel 1500-3000 fős csoportokba osztva, lovas és gyalogos őrizet mellett egy oszlopban indultak el végzetük felé. Adony, Dunapentele, Cece, Dunaföldvár, Solt, Harta, Kalocsa, Baja a gyalogmenet állomásai. Bajáról vonattal vitték tovább a közben egyre fogyatkozó foglyokat. Napokig marhavagonba zsúfolva, a külvilágtól elzártan, a szegedi Csillag börtönbe, Temesváron át a Szovjetunióba. Kevesek élték túl. Az elhurcoltak és a halottak pontos száma nem ismert.
Akik a rettenetes megpróbáltatásokat, a minden emberi elképzelést felülmúló nyomort, az emberkínzást, az éhhalált, fagyhalált legyőzték, lelkükben örökre megnyomorítottak lettek.
(Részlet: Wágner Ferenc Diósd története c. könyvéből)